Elhunyt Dr. Erdősi Ferenc professor emeritus

gyászhír

A PTE Természettudományi Kara, valamint a Földrajzi és Földtudományi Intézet munkatársai megrendülten értesültek arról, hogy életének 89. évében elhunyt dr. Erdősi Ferenc professor emeritus, az ELKH Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont, valamint karunk korábbi munkatársa, a hazai közlekedésföldrajz kiemelkedő hatású kutatója, aki több évtizeden keresztül volt az intézet, illetve korábban a tanszék másodállású oktatója.

"A pécsi társadalomföldrajzi iskola számos meghatározó alakjával ellentétben, akik rendszerint más tájakról érkezve találtak otthonra a Mecsek alján, Erdősi Ferenc professzor úr igazi pécsi tüke volt, életében és kutatásaiban sokunk szemében a pécsi polgárság legjavát testesítette meg. Kutatói munkásságának számos eleme kötötte a városhoz, legyen szó a korai, antropogén geomorfológiai munkáiról, városfejlődési vagy vonzáskörzeti vizsgálatokról. Életútja lenyűgöző távlatokat ívelt át: megélte az úri Magyarország bukását, tanúja volt a század legszörnyűbb diktatúráinak, aktív éveinek jelentős részét a modernizálódó és urbanizálódó Pécsett töltötte, idősebb korában pedig tanúja és interpretálója volt a demokratikus átmenet és az európai integráció térfolyamatainak.

A Szegedi Tudományegyetemen földrajz-geológia szakon szerzett oklevelet, amit később az ELTE történelem szakos tanári diplomájával egészített ki. Nyolc éven keresztül dolgozott különböző iskolákban tanárként, majd karunk jogelődjén, a pécsi Tanárképző Főiskola Földrajz Tanszékén lett tanársegéd, 1964-ben. 1967-től 2011-ig dolgozott a Dunántúli Tudományos Intézet, később jogutódja, az MTA Regionális Kutatások központja munkatársaként. Tudományos pályafutása döntően ehhez az intézményhez kapcsolja: amíg korai évében az akkoriban hazánkban új kutatási területként megjelenő antropogén geomorfológia foglalkoztatta (ezzel kapcsolatos műveit ma is idézik) a DTI-ben gazdaságföldrajzi kutatásokkal bízták meg. A gazdaság, pontosabban a gazdaság- és a közlekedéspolitika összefüggései, valamint a vonzáskörzetek vizsgálata vezette el a közlekedésföldrajzhoz. Abban az időszakban lépett kutatói pályára, amikor már előtérbe kerültek a tudományos életben a szocializmust építő Magyarország gazdaságának és területi folyamatainak ellentmondásai, problémái is. Így az 1960-as évek végén napirendre került vasúti mellékvonal-bezárások kapcsán számos empirikus vizsgálattal támogatott kritikája jelentős szakmai visszhangot váltott ki, és máig fontos kor- és tudománytörténeti dokumentum. Kandidátusi értekezését 1977-ben védte meg, az MTA doktorává 1989-ben vált a földtudományok területén.

A közlekedés lett végül az a téma, amelyben Erdősi Ferenc egyszerűen megkerülhetetlen életművet hagyott hátra. Elképesztően termékeny, talán nem túlzás azt állítani, hogy grafomán szerző volt: a közlekedés földrajzát lényegében minden részterületen, illetve minden kontinensen feldolgozta és megírta. Az adattárak szerint 32 monográfia kötődik nevéhez szerzőként és ebből 27-nek egyedüli alkotója volt. Gyakran foglalkoztatták a területi fejlődés elméleti kérdései is, munkáinak legnagyobb részét mégis talán a közlekedéspolitikai meghatározottság jellemzi. Legnagyobb hatású munkái, bár ennek megítélése nem egyszerű, az „Európa közlekedése és a regionális fejlődés” (2004), a „Magyarország közlekedési és távközlési földrajza” (2005), valamint „A kommunikáció (közlekedés-távközlés) szerepe a terület- és településfejlődésben” (2000). Azon nem túl számos hazai társadalomföldrajzos közé tartozott, aki bátran nyúlt egzotikus, távoli tájak témáihoz is: a több mint 750 oldalas „Afrika közlekedése” (2011) vagy a „A Közel-Kelet közlekedése” (2017) nemzetközi szinten is párját ritkító alaposságú feldolgozásai az adott térségeknek. Utolsó nagyobb munkája 2022-ben a közlekedésen belül is egyik láthatóan kedvenc témájának, a tengeri hajózásnak szentelte („Trieszt - Fiume: Két szomszédos kikötő versengése az első világháborúig”).

A Természettudományi Karon és azon belül a Földrajzi Intézetben másodállású docensként, majd egyetemi tanárként dolgozott. Elsősorban a mindenkori közlekedésföldrajzi tárgyak oktatójaként, valamint doktori iskolánk témavezetőjeként járult hozzá a pécsi társadalomföldrajzi iskola kiteljesedéséhez. Mindazok számára, akik oktatóként ismerték, személyében, műveltségében, stílusával és felkészültségével megtestesítője volt a professzori értékeknek, a tanári és kutatói habitusnak. Karunkhoz kapcsolta szeretett felesége, Margó, aki évtizedeken keresztül volt a Kémia Intézet megbecsült munkatársa.

Erdősi Ferenc nem tartozott azok közé, akiknek jelentőségét, munkásságát a kortársak nem ismerték fel. Életútját végigkíséri számos díj és elismerés: 2004-ben Baross Gábor-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, 2010-ben Tisztikereszttel tüntették ki. Az intézet és a kar büszke volt arra, hogy 2014-ben Prinz Gyula egykori tanítványaként tüntethettük ki a Prinz-díjjal.

Jelen sorok szerzője, aki 25 évvel ezelőtt előadásait hallgatta, majd később kurzusait meg is örökölte, meg sem tudná számolni, hány gondolatot, ideát, szófordulatot és összefüggést tanult és épített be saját földrajzába, ami Erdősi professzortól származik. Ha egy dolgot mégis csak ki szabad emelni, az nem is szakmai, hanem emberi momentum: az a mélységes tisztelet, amelynek hangján azokról beszélt, akik a bányászatban, közlekedésben nehéz munkát végeztek, egészségük feláldozásával, egyszerű hétköznapi „melósként” értéket teremtve. A Modern Geográfia folyóirat csapata 2021-ben életút-interjút készített az akkor már betegségével küzdő professzorral, ami talán azoknak is megmutat valamit emberi, személyes oldalából, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy ismerhették őt.

Intézetünk munkatársai ezekkel a sorokkal is szeretnék kifejezni részvétüket néhai professzorunk családja, barátai, kollégái felé. Emlékét igyekszünk megőrizni, tisztelettel ápolni, életútját és emberségét példaként állítani a fiatalabb generációk elé."

Nyugodjék békében!

Dr. Pirisi Gábor